Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja Kodály Frigyes állomásfőnök, édesanyja Jalovetzky Paulina egy lengyel származású vendéglős lánya volt. Kodály 1900-ban iratkozott be az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára, ahol a közel 30 évig Magyarországon okató német Hans von Koessler-től tanult zeneszerzést csakúgy, mint a nagy magyar zeneszerző nemzedék (Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Siklós Albert, és Weiner Leó) többi tagja.

Kodály 1904 júniusában kapta meg zeneszerzői diplomáját. 1906-ban írta meg doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről. Ugyanekkor ismerte meg az etnográfus Vikár Béla fonogramgyűjteményét, s ennek hatására döntött úgy, hogy falura megy népdalokat gyűjteni. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló utakon járó Bartók Bélával, ekkor vette kezdetét életre szóló barátságuk. 1906-ban Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva. Diplomamunkájának bemutatója után fél éves berlini és párizsi tanulmányútra indult. Itt ismerkedett meg Claude Debussy zenéjével. 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzés tanárává nevezték ki.

1910-ben házasodott össze korábbi tanítványával. Felesége a zsidó származású Sándor (Schlesinger) Emma, Schlesinger Manó és Deutsch Sarolta lánya, maga is zeneszerzőként és népdalgyűjtőként dolgozott illetve a magyar népköltészet alkotásait fordította német nyelvre.

Kodály 1909–1920 között részint zongoraműveket és kamaradarabokat, másrészt zongora- és zenekar-kíséretes dalokat írt. A magyar klasszikus költők mellett kortársai (pl. Ady Endre, Balázs Béla) verseit is földolgozta. Vokális alkotásaiban mindenekelőtt a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. A 1919-es Tanácsköztársaság alatt a Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki és Bartók társaságában tagjai lehettek a Reinitz Béla vezette zenei direktóriumnak. 1923-ban, két hónap alatt készítette el Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust. Kodály pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált. Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el.

Ebben az időszakban vált fontossá Kodály számára a katolikus egyházzene megreformálása, valamint a zenei nevelés színvonalának emelése. Folyóiratot szerkesztett és gyermekkarok számára komponált műveket: Háry János daljáték (1925-27), a Marosszéki táncok (1930), a Galántai táncok (1933). A 30-as években már nemzetközileg is ismert szerzőnek számított. A Felszállott a páva (1938–39) és a Concerto (1934) eleve külföldi megrendelésre készült: előbbi az amszterdami Concertgebouw, utóbbi a Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumára. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), s felvettette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). E munkával párhuzamosan számos pedagógiai művet tett az iskolások asztalára.

A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzene-történeti összefoglalását, és ezzel Magyarországon is meghonosított egy új diszciplínát, az összehasonlító népzenetudományt.

1938-ban harminckét vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen, és számos egyéb módon szállt szembe a fasizálódó hatalmi törekvésekkel.  1944-ben és 1945-ben zsidókat próbált menekíteni.

A második világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé.

Háromszor kapott Kossuth-díjat (1948, 1951, 1957). Az 1956-os forradalom idején a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli elnöke volt. Kodály Zoltán 1967. március 6-án, reggel ¾ 6-kor, szívroham következtében hunyt el Budapesten.

Kodály Zoltán zenei nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Ezek az alapelvek fokozatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg és mentek át a gyakorlatba, azután, hogy a zeneszerző figyelme 1925 táján a zenepedagógia felé fordult.

Elgondolása szerint a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad, vagy előreszalad, baj van. … Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Emellett kitüntetett szerepet kell szánni a sokoldalú gyakorlati zenei tevékenységnek is, elsősorban a kamarazenének és karéneklésnek. A közösségben történő zenélés elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből jó zenész váljon.

Forrás: wikipedia