A bevándorlókkal való kapcsolatom sokáig annyi volt, hogy kedvesen
köszöntem a panelházunkban lakó ázsiaiaknak, pár megállóra a
Józsefvárosi Piactól. A "Szia", "Tessék", "Viszontlátásra",
"Szemétledobó" szavak ismételgetése nem segített a mélyebb kapcsolatok
kialakításában. Így a közvetlen szomszédban lakó kínai család
konyhájába történő kirándulás is csak vágyálom maradt.

Nagyapám sokat mesélt mongóliai munkájáról, amikor a szocialista blokk munkásai
konzevrgyárat építettek felebaráti szeretetből. Cserébe persze
bőrkabátot, cigarettát és alkoholt csempésztek haza. Amikor Gyula felkért és megtudtam,
hogy mongol lányokkal forgatok, előkerestettem
nagymamámmal az a bizonyos hasított darabot. Meglett. Csimi és Ceceg
pedig határozottan állította, hogy működik, virágzik a konzervgyár. A
kultúrális kapcsolatot tehát, a mai divatos szóhasználattal lájkoltuk.

A két lányt elvittük Szentkirályszabadjára, ahol éppen az éves, hagyományos, magyaros főzőverseny zajott. Itt neveztek a mongol gulyással. Bevallom, nem lett volna szabad versenyeztetni a
Dzsingiszkán Vodkát a Pálinkával, mert majdnem meghiúsult a forgtás....

A gulyás végülis elkészült, megkóstoltam, nyugtáztam, hogy "én már ilyet is
ettem". Már csak a békacombot kell megkóstolnom. Tényleg, kik is szeretik a békacombot?