A hazai kávéházi kultúra a közeljövőben, 2014-ben ünnepelheti háromszázéves fennállását. Voltak ugyan kávéházak már a hódoltság korabeli Budán is, ám igen keveset tudni róluk azon túl, hogy törökök építették és használták őket. Az első pesti kávéház ismereteink szerint 1714-ben nyílt Pesten, a rác (szerb) Blázsó mester nyitotta a Belvárosban. A 18. század végén még csak 18 kávéháza volt Pestnek, Budának és Óbudának, 1885-re az időközben Budapestté egyesült nagyvárosban viszont már 200 állt nyitva, hogy a hihetetlen századfordulós  fellendülést követően a második világháború végére is még 150 maradjon belőlük. Számuk alakulása híven írja le a hazai polgárosodás lassú nekilendülésének, múlt századfordulós virágzásának, majd a második világháború alatti és utáni erőszakos megtöretésének ívét.  A kávéházat ugyanis Budapestről és az ország más városainak színéről nem a második világháború, nem az egyébként kegyetlen ostrom pusztításai tüntették el, hanem a kommunista diktatúra 1948-1949-es államosításai.

A modern kori Európa színes kávéházi térképén az Osztrák-Magyar Monarchia kávéházai sajátos típust testesítettek meg. Így válhatott Bécs városneve – máig élő fogalomként – jelzővé a kávéház szó előtt, s így nyerhette el külföldi utazóktól Budapest már a reformkorban a `kávéházak városa` minősítést. A kávéház jellegzetesen nagyvárosi intézmény volt, amely azonban egységes formavilágával és szolgáltatásaival a Monarchia minden szegletében megtelepedett. Nem csupán a közepes és kisebb városoknak, de számos esetben még a nagyobb községeknek is voltak kávéházai. A kávéház a társadalmi olvasztótégely szerepét töltötte be. A modern kori Magyarország legfontosabb társadalmi folyamatai, így a nem magyar eredetű elemek (németek, zsidók, szlovákok, szerbek, örmények, stb.) asszimilációja és integrációja jórészt a falai közt zajlott, és szimbolikus értelemben – ha egyáltalában valahol – itt született meg a hazai polgárság is. A kávésok társadalma jórészt ugyancsak asszimilánsokból állt, a 19. század középső harmadáig német, azt követően zsidó eredetű vállalkozók adták a többségüket.

A kávéház önmegnevezéssel nem minden hely élhetett, csak azok, amelyeknek utcaszintre nyíló terei legalább 150 m² alapterületet adtak, belmagasságuk elérte a négy métert, s ahol a kávés legalább két biliárdasztalt tartott. Azok a helyek, amelyek nem voltak képesek megfelelni e feltételek valamelyikének, csak a kávémérés névvel élhettek. A kávés nyilvánosság társintézményei közé kell sorolnunk mellettük a cukrászdákat, valamint a Budapesten a harmincas évek második felétől egyre-másra nyíló eszpresszókat is, amelyek komoly modernizációs kihívást jelentettek a kávéházak számára. Érdemük, hogy az államosítások után ezek – pontosabban a belőlük kiinduló szocialista presszóhálózat egységesített üzletei – biztosították Magyarországon a diktatúra évtizedei során a nyilvános kávézási kultúra folytonosságát, s vezettek el a kilencvenes évek közepétől az újabb kávézók, eszpresszók, régi-új kávéházak és kocsma-cafék azóta is tartó virágzásáig.

A kávéház a társadalmi nyilvánosság legdemokratikusabb intézménye volt, falai közt egyként menedékhelyre lelt a polgár és a lateiner, az arisztokrata és a szakmunkás, a férfi és a nő. A remény és belenyugvás, az ünnep és a gyász, a teremtés és a fenntartás. Létét, mindennapjait a fizetőképes polgárság táplálta, de a modern kori Magyarország közérzete, köznapi és magaskultúrája egyként elválaszthatatlan tőle. Ügyvédek és festők, zeneszerzők és orvosok, és építészek és temetésrendezők, írók és olvasók, mágnások és mérnökök, kisemberek és hírességek, démonok és gnómok ültek asztalainál, sóvárogtak ablakaik mögött. Versek és grafikák születtek, regények és üzletek, szimfóniák és szerelmek. A koffeinpárás, szivarfüstös terekbe túlvilági várakozás telepedett, épp mint régen a templomokba.

Zeke Gyula író és kávéháztörténész