A 19. század közepétől a fokozódó gépesítés hatására a kézi munka értékét hangsúlyozó nyugat-európai mozgalmak a magyar csipkekészítésre is jelentős hatás gyakoroltak. Hazánkban is megkezdődtek a forrásfeltáró néprajzi gyűjtések, és a szervezett keretek közötti oktatás is kialakult. Az évszázadokon át népszerű népi csipkekészítés fokozatosan visszaszorult, helyette a múlt értékeire alapozva számos új csipketípus, csipketechnika, tanműhely, kézimunkaüzlet született, és tervezők, tanárok, munkás kezek ténykedtek a „magyar csipke” megteremtésén. A régmúlt tárgyak mintáit és a régi csipkék technikáit alapul véve, új látásmóddal kiegészítve, különleges újításokkal fűszerezve alakultak ki a jellegzetes, új stílusú csipkék. Az új csipkeműhelyek létrehozásának fő szempontjai a művészi megújulás mellett a kereskedelem felélénkítése és a női munkaerő foglalkoztatásának együttes megvalósítása volt.

Magyarországon – a vert csipkével szemben – az ún. levegőbe varrott csipke készítésének nem volt hagyománya. Az első igazi magyar varrott csipke, a halasi csipke volt. Megalkotása Dékáni Árpád (1861-1931) kiskunhalasi rajztanár és Markovits Mária (1875-1954) fehérneművarrónő nevéhez kötődik. Dékáni Árpád tervezete a különleges szépségű mintákat, melyeket a magyar népművészet mintakincse, a Nyugat-Európában kialakult és rendkívül népszerű szecesszió formavilága és a család nőtagjai által készített kézimunkák inspiráltak. Legkedveltebb mintái a lágyan hajladozó virágok és leveles indák mellett a pávák, galambok, szarvasok és a népviseletben ábrázolt lányok és legények voltak. A rajzok szépségét tökéletesen kiemelő készítéstechnikát Markovits Mária kísérletezte ki a külföldi varrott csipkék és a hímzések öltéstechnikái alapján. A minta körvonalát megerősítő kontúrt rendkívül finom fonalból készült stoppolással töltötte ki, a köztes részeket pedig változatos, laza csipkeöltésekkel kapcsolta össze. Az öltések népies hangzású, hangulatos neveket kaptak, pl. kunfátyolos, vitorlás, kerítéses, harmatcsepp. Ma a halasi csipkékben ismert és alkalmazott öltések száma meghaladja a 60-at. A kiskunhalasi szegénysorsú csipkevarró lányok és asszonyok által készített halasi csipke 1902-ben mutatkozott be először az Iparművészeti Múzeumban rendezett, Magyar Iparművészeti Társaság karácsonyi kiállításán. A rendkívül dekoratív, világi és egyházi használatra szánt csipkeszegélyek, női gallérok, zsebkendők, sáldíszek, zsabók, legyezők, alátétek, terítők rövid időn belül nagy feltűnést keltettek az országhatáron belül és kívül egyaránt. Már 1904-ben a St. Louisi Világkiállításon és az 1906-os Milánói Nemzetközi Kiállításon nagydíjat nyert, rövidesen Párizsban és Londonban is elismerő cikkek jelentek meg az új magyar csipkéről. Az egyértelmű szakmai sikerek ellenére, a tőke-, illetve a vásárlóerő hiánya azonban meggátolta a nagyobb mennyiségű készítés lehetőségét, és újabb telephelyek létesítését.

A két világháború közti időszak rövid ideig tartó fellendülése után, a jelentős díjak, kitüntetések, vándorkiállítások, egy-egy nagyobb állami és külföldi megrendelés ellenére is kérdéses volt a csipkeműhely folyamatos fennmaradása. Az 1935-ben felépült halasi Csipkeház fenntartása az évtizedek alatt folyamatosan akadozott, egymás után újabb alapítású egyesületek, szövetkezetek igyekeztek életben tartani a világhírű magyar innovációt.
  

Az 1990-es években megújult Csipkeházban, a Halasi Csipke Alapítvány keretein belül ma is folyik a munka. Az állandó kiállításon megtekinthetők a 20. század viszontagságait túlélt leheletfinom, régi csipkék, és megfigyelhető hogyan is készül dolgos kezek nyomán, a messze földön híres hungarikum, a halasi varrott csipke. A Halasi Csipke Alapítvány 2012-ben ünnepli a halasi csipke létrejöttének 110. évfordulóját.

Erdei T. Lilla etnográfus