A tisztálkodás hazai kezdeteiről meglepő adataink vannak: a krónikások szerint kalandozó őseink bőr kádakat vittek magukkal portyáikra, hogy a csaták után lecsutakolják testükről a vért és az izzadságot. (Elképzelhető az is, hogy a mosdást keleti hagyományok szerint inkább rituális, mint tisztálkodási célból végezték. De az eredmény szempontjából ez édesmindegy.) A kora középkorban, amikor a testi örömökkel szemben oly ellenséges egyház szabályosan tiltotta a mosakodást, eleink minden tiltásra fittyet hányva nagyon is adtak magukra ebben a tekintetben. Buda remek terep volt erre – akár télvíz idején is be lehetett kuporodni a szabad ég alatt gőzölgő hőforrásokba –, de tudjuk jól: az országnak jóformán az egész területén talál ilyet, aki keres.

Persze még régebbi kulturális forrásokból is meríthettek: állítólag Atilla is építtetett fürdőt Budán, éspedig egy rab római építésszel (aki nyilván ismerte az egész Római Birodalomban, így Aquincumban is használt tisztálkodási és építési eljárásokat). Ez legenda, az viszont biztos, hogy II. Orbán pápa (1042 k.–1099) egy okiratában szerepel a budai johanniták hőforrásokra telepített kórháza. A szerzetesek tehát éppúgy a gyógyvízre alapozták a terápiát, ahogyan később Árpádházi Szent Erzsébet (1207–1231), aki kórházában maga fürösztötte a legelesettebb nyavalyásokat.

A fürdő igen korán intézménnyé, sőt üzletté is vált: Szent István 1015-ben kelt adománylevele a pécsváradi apátság hat fürdőszolgájáról tesz említést, Győrből és Esztergomból 1238-as adat van a város saját üzemeltetésű fürdőjéről.

Híres budai fürdőink szépsége már Zsigmond uralkodása alatt is kivívta a korabeli utazók elismerését, Galeotto Marzio pedig arról is beszámol, hogy Mátyás udvarában a hosszú útról érkezett, fáradt, koszos vendéget nyomban a gőzbe vitték felfrissülni, megtisztulni.

Ilyen előzmények után jöttek a törökök, hogy százötven esztendeig a vízben is ők diktálják a tempót. Dzsámin és fürdőn kívül egyebet nemigen építettek, de az utóbbi építészetébe és használatába új színt és szokásokat hoztak. A napi ötszöri kötelező rituális tisztálkodásra kétféle intézmény szolgált: az ilidzsát vagy kaplidzsát leginkább tisztasági és gyógyfürdőként kell elképzelnünk, a hammam pedig inkább a testi örömök, a pihenés, az önkényeztetés helye. Mindkettőből épült jó néhány Budán s persze másutt is az országban.

A gőzfürdő vagy török fürdő hagyománya a hódoltság után is tovább élt, sőt a 19. század közepén kiegészült egy mulandónak bizonyuló divattal: az „orosz gőzfürdővel”, ahol a forróra hevült, meztelen testet nemcsak hideg vízzel, hanem nyírfavesszővel is élesztgették.

A dunai úszóversenyeket Széchenyi István honosítja meg, angol mintára, s a folyami uszodák – egy bizonytalan 1701-es adatot leszámítva – a 19. század első évtizedétől jelennek meg a Duna partján. Amíg a víz reménytelenül el nem koszolódott, közel 150 évig használta őket a város népe. Talán még megérjük, hogy kiszaladhatunk egy törülközővel a Római-partra vagy az újpesti, lágymányosi végekre.

Saly Noémi várostörténész, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum