Burány Béla mentőorvosként dolgozik. Eredetileg zenész szeretett volna lenni, csak későn kezdte, zeneiskolába nem járt, mert pótlásra szorult volna. Főfoglalkozásként nem választhatta a zenélést, mert bácskai szemmel nézve nem stabil megélhetés. Érdekelte az ember is, végül a középiskolában döntött az orvosi egyetem mellett. De persze továbbra is muzsikált.

Időnként elgondolkodik, hogyan tovább, mert látja a mentőorvosi rendszer hibáit. Mostanában romlik a szakmai minőség, nem tudják megfelelő minőségben elvégezni a munkájukat, mert kevesen vannak. Szerinte az emberi erőforrás-krízis egy olyan bomba volt, aminek a felrobbanását előre lehetett látni.

Szerbiából jött át Magyarországra tanulni a háború alatt. A Vajdaságból 10 magyar diák érkezett cseretaníttatásra. Nem kellett tandíjat fizetniük, de önköltséges program volt, maguknak kellett állni minden mást. Később már kaptak egy kisebb ösztöndíjat, de nem volt elég még ennivalóra sem, ezért kijárt muzsikálni az utcára. A szegedi orvosi egyetemre járt, amikor elfogyott a pénze negyedéves korában, 1991-ben. Mint külföldi állampolgár próbált kölcsönt kérni az egyetemtől, de nem segítettek neki. A szemébe vágták, hogy a külhoni magyarok elveszik az itteniektől a munkát.

Ezután felkeveredett Budapestre. Ekkor már hatodéves volt. Negyedéves korában részt vett egy oxiológia-képzésen, ami után lehetősége volt további vizsgákra, hogy mentőorvos lehessen. Kapott mentőorvosi munkát is, 80 órára volt leszerződve, de 160 órákat dolgozott. Az utcán pótolta ki a jövedelmét zenéléssel. Egy ilyen napon történt, hogy az egyetemi tanársegéd pont arra járt, amerre ő zenélt, egy japán csoportnak mutatta meg a várost. Kiemelte őt is, mint nevezetességet, mondván, hogy itt az évfolyamelső, aki az utcán muzsikál. SOTE-s pólóban volt, még pénzt is dobtak neki a japán turisták. A zene mindig fontos része volt az életének. Egyszer el kellett kéredzkednie a főnökétől, mert egy fontos koncerten lépett volna fel. Az először nem akarta elengedni, mondván, hogy nem tart egyensúlyt a két hivatása között. Ekkor született meg a mentősök között már szállóigévé vált mondása: „Én itt szívok, otthon fújok, és megvan az egyensúly.”

A mentésben az tetszett neki, hogy életszerűbben tanítottak. Gyakorlatorientált oktatással többet tanult, ez tetszett neki, és kiegészítette vele a bevételét is. Párhuzamosan dolgozott mentőorvosként és zenélt is mellette. Végül maradt Szegeden, az egyetem elvégzése után fel is vették mentőorvosnak. Kikötötte a főnökének, hogy addig marad, amíg van mit enni. Ha az utolsó húszasából felhívja a főnökét, hogy nincs mit enni, akkor nem marad tovább Ez 1 év, három hónap után be is következett.

A barátjával lakott egy nagyon kis albérletben, egyetlen cipője volt. Sokat spórolt, hogy vehessen egy szaxofont. Volt egy nagyon régi autója, azt eladta, és négy-öt év mentőorvosi fizetését is beletolta, így tudta csak megvenni. Azóta is azzal a szaxofonnal zenél.

Mielőtt Magyarországra jött, behívót kapott. Aznap hajnalban még otthon volt, de rá két órára már nem. Magyarországon közben bejelentkezett a jugoszláv nagykövetségen, hogy tudjanak róla. Azt akarták, hogy katonaként védje meg a nagykövetséget. Ekkor a behívóját félrerakták, mert még diák volt és Magyarországon tartózkodott. Aztán mégis küldtek egy újabb behívót. El akarták vinni Vukovárra „golyót fogni.”

Úgy gondolta, nincs értelme hazamenni miután végzett az egyetemen, mert válság volt, még kevésbé tudott volna megélni, mint itt. Átmenetileg a gyógyszeriparban képviselőként dolgozott, mellette mentőzött és zenélt. Aztán visszakerült a mentőszolgálathoz. Hat évet dolgozott főállásban gyógyszerészeti képviselőként, másodállásban mentősként. Nem volt gazdag, de be tudta tömni a foltokat.

Aztán eljött a pillanat, hogy a mentőzést már nem lehetett félállásban csinálni. A gyógyszeripari bére felét kérte, hogy visszamenjen dolgozni. Megkapta, és így többet keresett, mint a saját főnöke. Újra főállásban mentőzött, mint Bács megyei helyettes vezető. Addig dolgozott Szegeden, Kiskunhalason állomásvezető lett, aztán Bács megyébe, Kecskemétre került, ott helyettes vezető lett. Amikor a főnöke lemondott, egy ideig ő volt a megyei vezető is. Közben elvégzett egy egészségügyi szakmenedzser képző iskolát Budapesten.

2004-ig dolgozott Kecskeméten, aztán Pesten 2007-ig. Sosem jutott eszébe, hogy feljebb lépjen. Olyan családban nőtt fel, ahol fontos volt a közérdek. Anyja tanárnő, apja orvos. Apja kutatással foglalkozott, a magyarság betegségei, problémái érdekelték, amiért nem járt pénz. A közszolgálat náluk mindig előnyben volt a magánérdekkel szemben. Jazzt azért játszott, mert a szabadság és az improvizáció tetszett neki benne. Népzenét azért, mert egyszerűen szerette, a gyökereket jelentette neki.

A bácskai világ szerinte sokkal nyersebb, mint az itteni. Az ottaniak megmondják egyenesen, amit gondolnak. A kollégái tudják, hogy ő is ilyen. Maximalista állatnak tartja magát, és ebben következetes is.

Két zenekarban is játszik. Az egyik a Dél-Alföld Szaxofon, a másik pedig a Burány trió, ami időnként kiegészül kvartetté.

Beleszületett a magyar jazzbe és a magyar népzenébe. A bácskai hagyomány nagyon gazdag volt népdalokban, de a néptánc szinte kihalt. Nagyon sokan a családjában népdalgyűjtők és rendszerezők voltak. Az apja 20 balladát gyűjtött össze, ezt kiadták egy népdalkötetben, amelynek címe: Így éltünk a délvidéken. Szociográfia kötetként jelent meg, és az év könyve lett Magyarországon. Az összegyűjtött balladák közül az egyik szereplője még élt a könyv kiadásakor, őt az apja meg is tudta interjúvolni. Az apja egyszer Pesten járt, és elment Kodály háza előtt, de nem mert becsengetni. Kodály halála után kiderült, hogy átnézte és cenzúrázta az apja kötetét, és azt kérte, adják majd át neki a kijavított változatot.

Rájött, hogy bármivel szolgálhatja az embereket, ami jó, és amíg szem előtt tartja, hogy értéket hozzon létre. Még mindig nem zárta ki teljesen, hogy egyszer hazatér, de úgy gondolja, van még itt is dolga bőven.