A magyarországi szőlő-borkultúra többes gyökerű. Kezdete a Dunántúlon (Pannóniában) az időszámításunk szerinti II. századtól kialakuló antik civilizáció szőlő- és bortermeléséhez vezethető vissza. Ez keveredett a IX. századi magyarság honfoglalása révén a keleti, Transz-Kaukázus felé rokonságot mutató keleti szőlő-borkultúrával, amire az alacsony alkohol tartalmú, savanykás, üdítő szőlőitalok fogyasztása volt jellemző. Maradandó hatásuk volt a középkori betelepítéseknek a kolostori birtokok, többek között a pannonhalmi és tihanyi kolostorok szőlőművelésére, borászkodására. A tatárjárás követően letelepedett francia-vallon népesség a nyugat-európai (ókori római tapasztalatokra építő) módszereket erősítette tovább. Emlékük máig él az északkelet-magyarországi (Eger-vidéki, Tokaj-hegyaljai) szőlőművelésben. De Somlón is, ahol 1270-ben Kun László királyt finom borral kínálták meg, tudakozódván a pincemester után, azt a választ kapta, hogy az illető hat éve jött a „frankok” földjéről.        

A reneszánsz nem csak az ókori teljesítmények csodálatát jelentette, hanem a korabeli itáliai hatások felerősödését is, különösen Mátyás király luxuskedvelő udvarában. Ekkor terjedtek el az ürmösborok, a malváziai (Raguza- ma Dubrovnik- kereskedői) édes borok, az első aszúborok, és ugyancsak ekkortól váltak közkedveltté a gyógyborok és füves-illatosított borok. A török megjelenése, és az előlük menekülő balkáni népcsoportok révén a kadarka szőlőfajta és a kadarkából készített vörösborok nagymértékben átszínezték a korábban főleg fehérbort termelő ország térképét. A kadarkával együtt honosodott meg a szerbek által terjesztett balkáni nyílt erjesztésű borkészítés, és számos új eszköz használata is.  Szintén ennek az időnek a terméke Tokaj-hegyalján a tokaji aszú, majd a XVIII század elejétől az eszencia, vagy nektár, amit Kölcsey Ferenc a Himnuszban is megénekelt. A XIX. század elején jelent meg a lengyel borkereskedők által készíttetett szamorodni. Ennek sajátossága, hogy az aszús, töppedt szemeket a nem aszúsokkal együtt dolgozzák föl. A tokaji borok készítésében, forgalmazásában a magyarok mellett németek, zsidók, lengyelek, ruszinok, örmények, görögök is részt vettek, és tették azt világhíres hungarikummá!

            A XVII. század végétől, a török alól felszabadulás után betelepülő németeknek köszönhetően rengeteg új eszköz és technológia terjedt el az országban, majd         a XVIII. század végétől a francia befolyás növekedett. Ennek köszönhetően új francia, elsősorban vörösbor szőlőfajták jelentek meg, de a francia szakembereknek nem kevés érdemük volt a filoxéria (szőlőgyökértetű) járvány által okozott hatalmas károk leküzdésében is.         

A magyar hungarikum, a jó magyar bor így és ennyiben „magyar”. A föld, a szőlőhegyek magyarországiak, magyarok, de a művelés, az eljárások, a szaktudás, a hagyományok, az újítások a nagy európai, közép-európai migrációk, megtelepülések eredményei. Ezek a hatások azonban Magyarországon kristályosodtak ki, a híres magyar borokat adva. Ma már senki sem kérdőjelezheti meg, a soproni, a villányi, a szekszárdi, a budai, az egri, a hajós-bajai borokat, mint magyar borokat és borvidékeket. Pedig a termelő kultúrájukban a német, a szerb is megtalálható a magyar mellett. Mert mi is a magyar? Az anyaföld, a szőlő-borvidék, a szőlő-borkultúra szeretete, ápolása és óvása, amiben másrészt mindig is fontos szerepe volt a bevándorlóknak és a kulturális párbeszédnek. Az amerikai, francia barik hordók, a külföldi eljárások, az olasz borászati eszközök, a hűthető-fűthető rozsdamentes krómacél tartályok ma már a magyar bort és borászatot szolgálják, és biztosítják, hogy az éleződő európai és világméretű gazdasági versenyben a terroá, a magyar termőhely kiváló ökológiai adottságait megőrizve, európai szintű, kiváló borok készülhessenek.

Dr. Csoma Zsigmond DSc. egyetemi tanár, kutató professzor Eger, Eszterházy Károly Főiskola, Károli Gáspár Református Egyetem, a Magyar Bortörténeti Társaság elnöke