Csimi és Ceceg
Csimi és Ceceg, kollégista korukban már nyertek egy főzőversenyt, tehát nem volt számukra ismeretlen terep a gulyásfőzés. Ceci nem tud ellenállni a magyar ételeknek, még akkor sem, ha ez saját bevallása szerint elég keményen meglátszik rajta. A hagyományos magyar pörkölt az egyik kedvenc étele, de egy jó töltött paprikára sem mond nemet. Ilyenkor az sem zavarja, hogy éppen fogyókúrázik, nem bántaná meg az őt kínálót ilyen banális indokkal.
1991-ben jöttek Magyarországra. A nagynénjük és a nagybátyjuk akkor már 10 éve itt élt. A nagybátyjuk itt végezte el a jogi egyetemet. Az útjuk Magyarországra összesen 12 napig tartott vonattal, mert a nagybátyjuk rosszul vette meg a jegyüket. Ez idő alatt behatóan megismerték a vonatokat, olyannyira, hogy az út végén már rájuk sem bírtak nézni. Azóta, hogy 13 éve megérkeztek, nem lépték át a határt, mert szeretnek itt élni. Azt mondják, nincs szükség tengerre, ha itt a Balaton. Eszükben sem jut hazautazni, hiszen itt van az összes barátjuk, és Magyarországon egyesült az egész családjuk, akik nagyon összetartók, segítik a másikat, ha az nehéz helyzetbe kerül. Sokkal felszabadultabban és jobban élnek itt.
Ceci első szép élményét Budapesten a gyönyörű épületek jelentették. Az emberek mindig kedvesek voltak vele. Egyedül a magyar nyelv volt furcsa számára. Amikor hallotta az itteni embereket beszélni, a hanglejtésük miatt mindig azt hitte, hogy veszekednek. Most már ő is így beszél, és aki nem tud magyarul, már rá hiszi azt, hogy állandóan veszekszik. Utálja, ha ferde szeműnek vagy sárgának nevezik, hisz az ő bőre is ugyanolyan színű, mint a miénk. Sokan, amikor látják őt és a testvérét, elkönyvelik kínainak, pedig ők mongolok.
Nem látja, hogy ő más lenne, mint mi. Hiszen ugyanúgy tud írni, olvasni és beszélni. Maximum a személyisége lehet más, mint a többi emberé. Sok barátja magyar, az ő segítségükkel és a tanáraikéval már biztosabban mozog a hangsúlyok ingoványos talaján. Meglepetés volt számára, hogy egy magyar szónak két vagy akár több értelme is lehet.
Annak idején a nagynénje tanította nekik az első szavukat. Ma már teljesen fordítva van, ők tanítgatják a nagynénjüket a helyes magyar kiejtésre. Ha a nővérével beszél, akkor hajlamos összekeverni a két nyelvet, magyarosan és mongolosan is beszél. „Hozd már ide azt a zöldség-möldséget!” Ehhez hasonló szófordulatokat alkotnak egymás között.
Ceci 7 évesen érkezett Magyarországra, és most 21 éves, tehát az élete nagyobb részét itt töltötte. Itt vannak a családtagjai, ide köti minden, a legjobb barátai és a barátja, aki magyar. Már öt éve együtt vannak. Néhány embereknek nem tetszik, hogy egy mongol lány és egy magyar fiú szerelmes lett egymásba, és ezt gyakran kifejezésre is juttatják. De Ceci igyekszik ezeket figyelmen kívül hagyni.
Ceci nővére, Csimi, szintén elborzadva emlékszik vissza a hosszú vonatútra. A húga annyira sírt a vonat hangjától, hogy vattát kellett dugni a fülébe, hogy ne zavarja annyira. Első emlékeiben furák voltak az emberek. A hajszínük, a szemszínük teljesen más volt, és sokkal magasabbak is voltak. Akkoriban még a nyelvet sem értették, ami még idegenebbé tette az országot. Kiskorában neki is rosszul esett, ha vágott szeműnek vagy sárgának nevezték, de most már nem törődik az ilyenekkel. Nem érti, hogy miért hiszi őket mindenki automatikusan kínainak, mikor ők az első pillanatban meg tudják mondani valakiről, hogy az mongol vagy kínai.
Csimi kettős személyiségnek tartja magát, magyarnak is, és mongolnak is. Már átvette a magyar szokásokat, és közvetlenséget. Szerinte a magyarok sokkal közvetlenebbek egymással, megmondják egymás szemébe, amit gondolnak. Mongóliában sokkal finomabban, lágyabban közlik egymással a véleményüket az emberek, és ha így sem értik a kritikát, csak akkor fogalmaznak keményebben.
Van a testvérével egy nagyon jó közös barátnőjük, aki magyar. Együtt járnak bulizni, együtt is tanulnak, sőt néha mongol rendezvényekre is elviszik magukkal.
Különösen jól esik neki, ha az itteniek a saját nyelvén szólnak hozzá. Több olyan idősebb emberrel is összefutott már, akik 20-30 éve Mongóliában dolgoztak, és még mindig emlékeznek a nyelvre.